Reggeli a Boulevardon

Mindazon után , mikor is már úgy éreztem , hogy aznap kivettem a részemet egy újabb pénzintézeti diszkont építéséből , leültem kis szendvicsem társaságában.
Az idő kellemes , árnyas pad a közelben, s az Andrássy út is egész autósor mentes.
Bámészkodtam.
Elfigyelgettem a kutya sétáltató embereket , az igyekvőeket , a lófrálókat, és az andalgó párokat.
Majszolgattam a kis szendvicsemet.
Kólám is volt.
Hírtelen furcsa , eddig még nem tapasztalt érzésem támadt , miközben , ily típusú viselkedésforma-esetleg tetszőleges helyszínnel- legalább 10 éve a mindennapjaim része.
Nem néztek UFÓnak, nyugalom volt , a cola hideg, a város fürdött a napsütésben.
Napsütés, madárcsicsergés , a város a szebbik arcát mutatta.
Megvan.
A város.
S hirtelen nem éreztem már a magamévá.
Nem vált idegenné.
Nem lett más.
Egész egyszerűen , azt éreztem , most nekem valahol nagyon máshol kellene lennem.
Ezzel a felfedezéssel a tudatomban , mosolyogva elsétáltam egy napilapért, majd visszatelepedvén a padra fellapoztam azt.
Kitekintvén belőle, már egy más jelentésű város köszönt vissza.